11.-12. Fejezet

 

Tizenegyedik fejezet

Cam

 

Fordította: Aemitt

 

Egy hét a házban, és már nem tekintettem hátra a vállam fölött, várva, hogy a média összegyűlik az előkertben. Nem mintha nem lettem volna éber, de semmi jele nem volt annak, hogy lenyomoztak volna, semmi új online cikk, ami nem csak lábjegyzetként szólt volna rólam. Tulajdonképpen a cikkek megszűntek, mivel Graeme börtönben volt, engem pedig sehol sem találtak. A hollétemmel kapcsolatos utolsó említés egy nyilatkozat volt, amelyet a megszorongatott ügyvédem, Jim szivárogtatott ki, amelyben arra utalt, hogy időre van szükségem Maine-ben.

Hogy miért éppen Maine, azt nem tudtam, de messze volt Kaliforniától, és ezért hálás voltam. Ő volt az egyetlen a régi életemből, aki tudta, hol vagyok, és szívesen megtartotta a titkaimat. A kiadott nyilatkozathoz élesen hozzátette, hogy beadom a válókeresetet, és hogy a fiam miatt szabadságot veszek ki. Az a cikk része volt egy hétvégi, Graeme ügyéről szóló híradásnak, de azóta semmi.

És higgy nekem, minden nap rákerestem a Google-ön.

Nick tegnap este írt nekem egy szimpla, baráti üdvözlést, amire válaszoltam, és ebből egy részletesebb üzenetváltás lett. Nem ástunk túl mélyre a történtekben, de ha volt reményem arra, hogy Nickkel félúton találkozzam, akkor őszintének kellett lennem vele, és be kellett ismernem, hogy nagyon hiányzik.

Szóval, ez egy újabb dolog volt, ami miatt aggódtam, és a gondolataim kezdtek túlságosan betelni ahhoz, hogy tovább aggódjak, különösen, hogy nem tudtam abbahagyni Adam bámulását. Valahogy ő is beszivárgott a gondolataimba, de kellemes módon. Kedves volt, és mosolygott, és a testi problémái ellenére egyszer sem panaszkodott fájdalomra, vagy nem vette semmibe Finnt, amikor a fiam kérdezett valamit. Ezen a héten eddig hosszasan beszélgettek Finn-nel a dinoszauruszokról, ráadásul még a tűzoltó létről is szó esett, bár észrevettem, hogy Adam gyorsan témát váltott, amikor erre a pontra jutottak.

Finn még mindig védekező és óvatos volt. Nem mintha egyik napról a másikra megváltozott volna, de láttam, hogy a feszültség kicsit oldódott benne, és azon tűnődtem, vajon van-e ennek valami köze hozzám. Talán biztonságban éreztem magam? Az utolsó dolog, amit szerettem volna, hogy ellankadjak ebben a házban, de hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy másképp éreztem magam.

Belevetettem magam az otthoni tanításba, plusz kutattam a projektmenedzsment részleteit, amelyeket fel kellett frissítenem a Ringwoodban töltött első napom előtt. Az otthoni oktatás rendben ment. A történelmet tudtam kezelni, és új dolgokat ismertem meg, amiket korábban nem tudtam, a tananyagot is a kukába küldtem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a történelem, amit Finntől elvártak, túlságosan alapszintű és revizionista volt. Azt akartam, hogy Finn saját maga gondolkodjon el azon, hogy miért is része ennek a világnak, és hogy milyen utat tettek meg az ősei, és miért. Vissza akart menni a múltba, hogy a dinoszauruszokról beszéljen. Többnyire kompromisszumot kötöttünk, de a családfánk kutatása jó módja volt annak, hogy hozzáférjünk a múlthoz, és a lenyűgöző fali táblázat, amely a Skóciáig visszanyúló családunkról készült, közvetlenül a dinoszaurusz-azonosító táblázat mellett volt, amelyhez ragaszkodott, hogy felakasszuk. Adam elmondta, hogy a családja eredetileg Írországból származik, és nevetett azon, hogy vörös haja és szeplői vannak. Amikor nevetett, kemény lettem, ami sokkoló volt. Nem tudtam felidézni, mikor izgatott fel utoljára egy nevetés.

Amikor ellenőriztem, hogy Adamnek nem gond-e, hogy dolgokat tűzzön a táblájára, csak annyit tett, hogy előkotorta a kitűzőket, és bekapcsolódott egy heves vitába egy Elaphrosaurusról, egy Ausztráliában azonosított ritka dinoszauruszról, amely a hírekben szerepelt. Ekkor hátráltam meg, mert úgy tűnt, hogy Adamnek olyan ismeretei vannak a dinoszauruszokról, amilyenek nekem soha nem lesznek.

Matekból is jó volt, és a természettudományban is elég jó, és úgy tűnt, nem nagyon hagyta el a házat, és látszott, hogy szerette, hogy be tudott kapcsolódni, sőt, még Finn-nek is segített a kérdésekben. Az elmúlt napokban kialakult egy rutin, reggeli, tanulás, ebéd, tanulás, úszás, vacsora, második úszás, lefekvés, és ez megfelelt Finn-nek, aki ellazult a helyen, ahol volt, és még arra is rászokott, hogy kérdéseket tegyen fel Adamnek anélkül, hogy Adam előbb felajánlotta volna az információt.

Nem voltak többé mély beszélgetések, amelyek majdnem csókkal végződtek. Bár a tegnap este közel jártunk hozzá, mert átcsúsztunk abba, hogy csak beszélgettünk, miután Finn elaludt. Megittunk egy italt, és kiültünk a teraszra, sosem mentünk túl messzire a háztól, hátha Finn-nek szüksége lenne rám, de eddig olyan alvási szokásai voltak, amelyeket irigyeltem tőle. Még mindig óránként felébredtem, álmok, lehetetlen gondolatok és aggodalmak gyötörtek, de úgy tűnt, hogy az Adammel folytatott késő esti beszélgetések eléggé megnyugtattak ahhoz, hogy legalább elaludjak.

– Hé! – Adam letette a bögréjét a kisasztalra, majd hátradőlt a székében, teljesen fesztelen velem. Az első nap óta nem volt migrénje, de én észrevettem az apróságokat. Úgy irányította a körülötte lévő világot, hogy az értelmet nyert számára. Volt egy listája azokról a dolgokról, amelyeket minden nap elért, és ebbe beletartozott a mosogatógép kipakolása is.

– Milyen volt a projekt?

– Gondoltam, kíváncsi leszel rá. – Átadtam a Finn által írt esszét az Elaphrosaurról, Adam pedig minden egyes szót elolvasott, és amikor befejezte, mosolygott.

– Ez egy igazán érdekes összefoglaló – jelentette ki, és engem is ugyanolyan büszkeség töltött el, mint amikor először olvastam el a pár száz gondosan megírt szót. – És a kézírása is rendezettebb, mint az enyém. El kéne mennünk egy kirándulásra a Natba.

Ez felidézte bennem a saját gyermekkorom emlékeit, a Természettudományi Múzeumba tett iskolai látogatásokkal. Imádtam a kiállításokat, a csomagolt ebédet, és a zsebpénzt, amit arra költhettem, amit csak akartam a múzeumi boltban. Emlékszem, hogy vettem egy cápa alakú radírt, mert kinek ne kellett volna egy ilyen. Ez volt a féltve őrzött kincsem egészen ötödik osztály végéig, amikor Nickkel úgy döntöttünk, hogy egy kísérletben használjuk, hogy bebizonyítsuk, hogy a radírok égnek. Már biztosan bebizonyítottuk, hogy ég, amikor a kis papírkosár tüze miatt beindult az iskolai riasztó, és apám legnagyobb rémületére elzárásra kerültünk.

– Ez aztán a mosoly – jegyezte meg Adam, én pedig kihúztam magam az emlékekből.

– Ó, a Natba tett iskolai kirándulásokra emlékeztem.

– Szóval eredetileg idevalósi vagy?

Nem említettem volna? Az igazat megvallva nem sokat mondtam neki, és most, hogy a csillagokat bámultam, késztetést éreztem, hogy beszéljek arról, ami régen volt. A késztetés, hogy a múlthoz kapcsolódjunk, minden egyes nappal, amit itt töltöttünk, egyre erősebb lett.

– Úgy harminc kilométerre innen születtem, és nem mentem el innen, amíg... – Nem, nem oda akartam kilyukadni. Arról beszélni, hogy miért hagytam el Calit, nem szerepelt a ma esti teendők listáján, mert jó helyen voltam. – Együtt jártam Nickkel iskolába, onnan ismerem, és eszembe jutott az a nap, amikor majdnem felgyújtotta a kémia labort.

Adam hitetlenkedő pillantást vetett rám, majd felnevetett. – Nick az elegáns tévés személyiség piromániás volt?

– Nos, nem egészen, de ő volt az, aki feszegette a határokat. Mindenki tudta, hogy lesz belőle valami a jövőben, mert mindig is érdekesebb, lenyűgözőbb volt, és vonzotta a figyelmet, és egy olyan sorozat, ami mások múltjában kutakodik, valahogy tökéletes neki. Emlékszem, bárkit rá tudott venni, hogy elárulja a titkait, még engem is.

– Csak néhányszor találkoztam vele, jótékonysági rendezvényeken, Leo apjának a barátja, mármint a szenátoré.

Értetlenül bámultam rá, mert mintha úgy emlékeztem volna, hogy egy Leót emlegetett, és azt hiszem, zsaru volt? Vagy tűzoltó? Nem emlékeztem a tényekre.

Ismét felnevetett. – Elfelejtettem, hogy nem ismered ezeket az embereket, de Leóval Ringwoodban találkozol, mert ő az egyik önkéntesed, valamint... – megállt, és vállat vont – túl sok nevet nem tudnék felsorolni. Leo és Jason, Eric és Brady, plusz a gyerekek. Aztán Sean és Ash, plusz Mia. Hajlamos vagyok az ő életükön keresztül pótcselekvésként élni. Néha olyan nehéz.

Olyan meggyőződéssel beszélt, aztán zavartan nézett, mintha olyan dolgokat árult volna el, amiket nem akart, aztán témát váltott.

– Egyébként, várod már, hogy Ringwoodban kezdj?

– Többnyire – mondtam félreérthetően. Oké, ez egy újabb beszélgetésmegszakítás volt, ebben kezdtem jó lenni, és ki kellett fejtenem, különben a visszafogott modorom gondot okozna. – Emlékszem az első napra, amikor apával dolgoztam. Ács volt, és ő tanított meg mindenre, amit tudok. Azon az első napon, azt hiszem, hatéves lehettem, és ő csak odaadta a kezembe a puhafát, egy tompa kést, figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, aztán azt mondta, hogy faragjak bele. Akkor még nem tudtam, mit kell csinálni, de sikerült ráéreznem a szálirányra, és csináltam egy miniatűr kifaragott edényt. Nem volt semmi csodálatos, de apa büszke volt rá, és abban az egyetlen pillanatban úgy éreztem, hogy megteremthetem a világot. – Elmosolyodtam, és hátradőltem a székben. – Csak vissza kell szereznem ugyanezt az érzést, hogy magammal vihessem Ringwoodba, és akkor minden rendben lesz.

– Ez úgy hangzik, mintha apáddal közel állnátok egymáshoz.

– Voltunk, ő tizennyolc éves koromban hunyt el. Megtudta, hogy rákos, és egy hét múlva meghalt. Rám maradt az üzlet, és egy olyan nagy gyász... – Nem akartam erről beszélni ma este, nem akkor, amikor már kezdtem megnyugodni, és elnyomni a fejemben lévő fájdalmat. Most rajta volt a sor, hogy témát váltson, és azt a dolgot választotta, amiről tudta, hogy mosolyt csal az arcomra.

– Apropó világteremtés, hogy halad Finn a magántanulással?

Egy darabig beszélgettünk, az éjszaka egyre hűvösebb lett, de láttam, hogy fázik, és sejtettem, hogy nem a legjobb hely a fájó izmoknak. Fáradtságom jelzésével időt kértem, és visszamentünk a házba, a melegebb konyhába. Ő elöblítette a bögréket, és betette a mosogatógépbe, én meg feltakarítottam a csokoládét, és letöröltem a felületet, aztán már nem volt más okom, hogy lent maradjak, pedig még csak kilenc óra volt, és túlságosan fel voltam pörögve ahhoz, hogy lefeküdjek.

Felállt a mosogatógéptől, és láttam, hogy összerezzen, azonnal átmentem, hogy kezet nyújtsak neki, amit ő figyelmen kívül hagyott. A rándulásból egy pillanat múlva mosoly lett, de a fájdalom nem tűnt el a szeméből.

– A derekam feszül, mert kompenzál – magyarázta, amikor tovább bámultam.

– Segíthetek?

– Tényleg értesz a masszázshoz?

– Eléggé, hogy megéljek. – Mielőtt igent vagy nemet mondhatott volna, addig bökdöstem, amíg a pultnak dőlve, háttal nekem, fel tudtam mérni, hol feszes. Semmit sem tudtam a nagyobb hátműtétekről, de ha tudtam segíteni a nyakában lévő feszültségen gyengéd nyomással, akkor ez volt az egyetlen dolog, amit tudtam. Graeme rengeteg feszültséget hordozott a vállában, és én eleget kutattam ahhoz, hogy segítsek neki ellazulni, de utólag visszagondolva talán egyáltalán nem segítettem volna, ha tudom, hogy a feszültséget a kiszolgáltatott emberek nyugdíjalapjainak ellopása okozta volna.

A kezemet a pólója felett tartottam, végigtapogattam az derék tájékán, és feszes volt.

– Nem okoz problémát, ha itt nyomkodom? – Gyengéd ujjaimat a gerince tövére helyeztem, közvetlenül az alacsonyan lógó rövidnadrágja fölé, és ő megrázta a fejét.

– Az izomsérülés magasan a vállamban van, középen, a jobb oldalon.

Ez megmagyarázta, miért hajolt néha arrafelé, ami egyensúlyhiányt és megterhelést okozott a tartóizmoknak.

– Mit csinál veled a gyógytornászod?

– Az az ember egy szörnyeteg – morogta, de jóindulatúan –, de figyelmeztetett a testtartásra – sóhajtott egyet. – Csak néha elfelejtem.

Sejtettem, hogy lesznek hegek, de nem ezt akartam látni, most a feszültség oldásáról szólt minden, és ujjaimmal végigsimítottam az anyagon, és gyengéd nyomással dolgoztam a csomókon. Először megfeszült, és visszanyomódott hozzám, de közelebb hajoltam a füléhez, és azt mormogtam neki, hogy lazítson. Rövid idő múlva éreztem, ahogy a csomók fellazulnak, a hátának alsó részén a feszültség enyhül, és felfelé haladtam a gerincén, miközben megismertem az ottani nyomokat, nem pihentem meg a hegek kiemelkedő dudorán, majd elértem a nyakát. Itt tartotta a legtöbb feszültséget, és a sápadt, szeplős bőrét simítottam végig, előrehajolva, miközben arra koncentráltam, hogy felmelegítsem és oldjam a feszültséget. Sóhajtott, és szembefordult velem, a nyakát tesztelte azzal, hogy a fejét lassan ide-oda mozgatta, csak egyszer.

Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy láttam az íriszének sötétebb zöldjét a pupillája körül, az erdő csíkjait a jáde színben, ahogy ő lehajolt, és én is lehajoltam, és ha egy kicsit közelebb megyek, megcsókolhattam volna.

– Cam? – motyogta, és ez egyfajta kérdés volt. Egy miért, és egy hogyan, és egy lehetőség a beszélgetésre. De én ezt nem tudtam megtenni. Még nem lehettem nyitott senkivel. Főleg nem azzal a férfival, aki olyan erősen piszkálta a szívemet.

Kezemet a vállára nyomtam. Aztán tudtam, hogy el kell mennem.

Nem engedhettem a kísértésnek, hogy megcsókoljam a férfit. Alig ismertük egymást, és nekem Finn volt az első, így hát meg kellett hátrálnom. – Jó éjt, Adam.

– Várj – kérte Adam, és én nem tudtam elmozdulni az ajtóból.

Két lépést tett felém, és a vállamra szorította a kezét, majd lehajtotta a fejét, és megcsókolt.

– Ez csak egy csók – suttogta az ajkamra, majd hátralépett, és a gyáva, amilyen vagyok, elfutottam.

A hálószobámban nem tudtam megszabadulni attól, ahogyan bámult rám, amikor elmentem. Az arckifejezése a döbbenet, az öröm és a vágy kifejezése volt, és ezt nem tudtam kezelni. Nem sóvárogtam a lakótársamra, a férfira, akinek a lakbért fizettem, aki biztonságos helyet kínált nekünk. Nem engedhettem be egy másik férfit az életembe, amikor Finnre kellett gondolnom.

Nem voltam hajlandó rá.

Tizenkettedik fejezet

Adam

 

Fordította: Aemitt

 

Az alvás a nyámnyiláknak való.

Legalábbis ezt próbáltam mondogatni magamnak, mert az elmúlt éjszaka az alvás, a nem alvás, az álmok, és a vágyak hosszú összevisszasága volt, összekeveredve a mindent átható rémálmokkal, amelyek folyamatosan ide-oda rángattak. Nem arról voltak rémálmaim, hogy csapdába estem, vagy a fájdalomról, vagy arról, hogy néhány percre voltam attól, hogy elvérezzenek, hanem arról, a visszatérő képről, hogy nem vagyok elég gyors, hogy nem érek oda időben.

Benről. Arról, hogy a gyerek a kocsiban meghalt, pedig tehettem volna valamit.

A legrosszabb rémálmomban majdnem kihoztam őt, de a mögöttem lévő emberek elhúztak, és még ha küzdöttem és küzdöttem is, hogy Benhez jussak, tudtam, hogy nem érem el. Olyan dühöt éreztem azokban a pillanatokban, hogy gyűlöltem az arctalan embereket, akik megállítottak, és mindig kétségbeesetten ébredtem.

Így hát kimerülten ültem az ágyamon, megpróbáltam kinyújtózni a visszatéréssel fenyegető szorításból, és megpróbáltam visszatolni a kétségbeesést és a dühöt abba a dobozba, ahonnan kiszabadult.

Csak ahogy lementem reggelizni, csak Camre tudtam gondolni, és a csókra, és a sajnálatra, hogy nem loptam még több csókot, amikor megtehettem volna. Olyan vibráló kapcsolatot éreztem vele, ahogy megérintettem, és tovább tarthattam volna, és akkor ki tudja, mi történt volna?

Semmi esetre sem valami túlságosan fizikai, mert a szex gondolata, a vonzalom akár csak a közelébe kerülése is félelmetes volt. Egyébként is, ki akarna engem? Nem tudok dugni. Néha még járni sem tudtam. Fájdalom. Migrén. Hála az égnek, hogy a rohamok megszűntek. Többet kell kimozdulnom, és abbahagynom a fantáziálásomat, ami semmi máson nem alapul, mint azon, hogy találkoztam valakivel, aki beszélgetni akart velem.

De a csókolózás rendben lett volna.

Persze ott volt az elfogadó oldalam is, aki megértette, miért nem akar megcsókolni. Bármilyenek is voltak a jelenlegi problémái vagy gondjai, én voltam az utolsó ember a világon, aki most bárkinek is erőt adhatott volna. A vonzalomnak egyoldalúnak kellett lennie, mert az én összetört testem nem volt képes a csábítással és a vágyakozással együtt járó fizikai elemeket nyújtani.

Akkor miért csókoltam meg? Valamiféle mazochista vagyok?

– Jó reggelt! – szakította félbe Finn a romboló gondolataimat, amint beléptem a konyhába. Éppen egy hatalmas tál müzlivel birkózott meg, a tabletjét maga elé támasztva, a képernyőn pedig egy csillaghajók közötti animált csata futott. Nem láthattam a részleteket, mert kikapcsolta, de nem azért tette, hogy elrejtse, inkább azért, mert tudta, hogy a tabletet az asztalnál az apja tiltja, én pedig nevezetesen egy felnőtt vagyok.

– Jó reggelt! – Kitöltöttem magamnak a nap első kávéját, és letelepedtem a pultnál egy székre, a bögrém pereme fölött Finnre pillantottam, mielőtt a kezem mögül ásítottam.

– Fáradt vagy? – Finn kilencéves ártatlansággal kérdezte.

Le akartam tagadni, de a koffein még nem hatott, és helyette újra ásítottam. Megmagyarázhatnám, hogy az apja és én éjfélig beszélgettünk, de ezzel Pandóra szelencéjét nyitnám ki, ami egyenesen a csókhoz vezetett. – Csak egy kicsit.

– Korábban kellene lefeküdnöd. – Belapátolt egy falat ropogtatnivalót, és közben rám vigyorgott, majd gyorsan megrágta, mert még egy kis plusz bölcsességet akart átadni. – Apa legalábbis ezt mondja. – Olyan volt, mint Cam miniatűrje, és nem csak a külsejében, de a szemükben ott volt az a komoly kifejezés, és az a villanásnyi abszolút felelősségtudat, ami az életüket egyenesben tartotta. Amikor a Finnben lévő kölyök berobbant a vezérlőbe, olyan ragyogó fénnyel, hogy az már vakított. Vicces volt, és kedves, megőrült a Star Warsért, jó úszó, és örökké szerette az apját, ezek az ő szavai, nem az enyémek.

Nekem úgy tűnt, hogy Camnek kevésbé kellett volna szigorúnak lennie magával szemben, amikor Finnről volt szó, mert az aggodalom alatt egy normális gyerek rejtőzött, és ez a Finn volt az, aki kezdett magára találni.

– Ma korán lefekszem – nyugtattam meg Finnt, aki úgy bólintott, mintha büszke lenne a döntésemre. Isten áldja meg a szívét. – Hol van az apád?

– Odakint, Nick bácsikával telefonál, azt hiszem, a munkáról beszélgetnek.

– Majd én viszek neki egy kávét.

– Az jó ötlet, ő is nagyon álmos.

El kellett rejtenem a mosolyomat, miközben még több kávét töltöttem, aztán elindultam kifelé, ahol Cam a háznak háttal állt, és az udvarra bámult, kezét a rövidnadrág zsebébe dugva. Csodáltam, ahogy tartotta magát, a széles háta egyenes, a lábai kissé szétterpesztve, a sötét haja nedves volt a zuhanytól, és Erinnek igaza volt, a feneke remek volt, nem is beszélve a vádlija izmairól, és arról, ahogy kitöltötte az olcsó rövidnadrágot.

– Reggelt – motyogtam, hogy ne ijesszem meg, de nem sikerült, mert még sosem láttam senkit ilyen gyorsan mozogni, mint ahogy Cam megpördült a lábán, hogy szembeforduljon velem, a kezét kivette a zsebéből, és az egyiket a mellkasára tette.

– Jézusom – mondta lélegzetvisszafojtva – a szart is kiijesztetted belőlem.

– Az én hibám. – Odanyújtottam a kávét, aztán leültem ugyanarra a székre, mint tegnap este. Láttam a pillanatot, amikor a meglepetés eltűnt, és helyébe óvatosság és talán némi megbánás lépett, és egyiket sem akartam látni. – Szóval a tegnap esti majdnem-csók – vágtam bele rögtön.

Elfoglalta a másik helyet, de nem dőlt teljesen ellazultan hátra, hanem a peremén ült, és előredőlve egyensúlyozott, készen arra, hogy menekülőre fogja a dolgot.

– Milyen majdnem-csók? – kérdezte.

– Tényleg úgy teszünk, mintha meg sem történt volna? – csalódott voltam.

– Oké... mi van a majdnem-csókkal? – Szomorúnak tűnt, és ez reményt adott nekem. Azt hitte, hogy azt fogom mondani neki, hogy tévedés volt, vagy ilyesmi?

– Van rá esély, hogy újra megismételjük?

Meglepett pillantást vetett rám. – Kibaszottul nincs.

Nos, ez egyenes beszéd volt. Azt hiszem, hálásnak kellett volna lennem, hogy nem mondott harminc okot arra, hogy miért rossz ötlet megcsókolni engem. Összeszorult a gyomrom, de nem akartam azt feltételezni, hogy ez személyes probléma velem, hogy annyira megtört vagyok, hogy soha nem akarhat megcsókolni. Ezért azt tettem, amihez a legjobban értek, könnyítettem a helyzeten.

– Oké. Igen, értem, miért nem akarod. – Bevetettem egy hamis nevetést, csak hogy biztos legyek benne, hogy megértette, hogy önironikusan viselkedem, de csak a homlokát ráncolta. – Egyébként is, ez csak csók.

Elkeseredetten fújta ki a levegőt, tehát nem könnyítettem meg eléggé a helyzetet, mert még mindig komoly hangulatban volt. – Nem leszek itt sokáig, és nem számít, milyen vonzalmat érzek, Finn az első számú priorításom.

Ó. Szóval...

– Szóval mindezek ellenére vonzódsz hozzám – mutattam magamra, mire ő kiakadt, de nem voltam benne biztos, hogy rám, vagy miattam.

– Nézd, Adam, még csak nem is régóta ismerjük egymást, nem akarok erről beszélni. Különben is, ez sosem csak csókolózás, és tudnod kell, hogy ez nem helyes.

– Túlságosan is helyes ahhoz, hogy rossz legyen – mondtam drámai hangon, és megpróbáltam megingani a székben, de basszus, ez fájt, bár egy pillanatig sem engedtem, hogy lássa a fájdalmam egy pillanatát sem.

Legalább mosolyt csaltam az arcára, és éreztem ugyanannak a tegnap esti kapcsolatnak egy apró szikráját, de nem engedték, hogy tovább lépjünk a folytatásba, amikor Finn csatlakozott hozzánk, és arról kezdett beszélni, hogy mit csinálnak ma az apjával, főleg úszás és társasjátékok.

Egyelőre volt időm, így fogtam egy könyvet és egy tartalék naptejet, és leültem a medence mellé. Elvesztettem az vonzerőmet, ha még annyira sem tudtam flörtölni, hogy csókokat kapjak. Régebben egy mosollyal, kacsintással és némi aranyos bájjal, ami a vörös hajhoz, a zöld szemhez és a szeplőkhöz tartozott, bármit megkaphattam, amit csak akartam.

– Beszélnünk kellene. – Cameron lesétált az ösvényen, és egy széket fogott, úgy fordult, hogy átlósan állt velem szemben.

– Azt hittem, mindent megbeszéltünk. – Mosolyogtam rá, hogy enyhítsem a szavakat. – Csókot akartam, te azt mondtad, hogy nem csak egy csók lesz, aztán azt mondtam, hogy túlságosan is igazunk van ahhoz, hogy tévedjünk.

Elmormolt néhány káromkodást, majd előrehajolt a székben, összekulcsolta a kezét, és a könyökét a térdére támasztotta.

– Van egy fiam.

– Igen.

– És múltam.

Becsuktam a könyvet, amiből igazából semmit sem sikerült elolvasnom, és a legjobb laza pillantásomat vetettem rá.

– Nekem is.

– És egy bizonytalan jövő.

Magamra mutattam. – Hasonlóképpen.

Hátradőlt, elkeseredés ült ki minden vonásából. – Ez nem ugyanaz.

– Fogadok, ha elég sokáig beszélgetünk, egy csomó okot tudnánk találni, amiért nem kellene csókolóznunk.

Ismét káromkodott, és egyik kezével végigsimított a haján, erősen megragadta, mintha csak kapaszkodni próbálna.

– Még ha vonzódnék is hozzád, nekem Finn…

– Határozottan vonzódsz hozzám – flörtöltem, és a fene tudja, honnan jött ez. Őszintén azt hittem, hogy a flörtgénemet a híd romjai összezúzták.

– Most komolyan szórakozol velem emiatt?

Hitetlenkedve felhorkantottam. – Az élet túl rövid. – Ó, istenem, és most már hazudtam is, pedig valójában a fejemben elveszett a sok komoly szarság súlya, amivel meg kellett birkóznom. Fájdalomcsillapító függő voltam? Valóban fájdalmaim voltak? Volt karrierem? Volt jövőm? Szerelmes leszek-e valaha is?

Bárcsak tudnám.

– Mi lenne, ha többet mesélnél magadról – váltottam gyorsan témát.

– Mit szeretnél tudni?

– Hát, nem ellenőriztelek, szóval mesélj nekem arról a fickóról, akihez hozzámentél.

– Várj, nem néztél utána a történetnek? – Elborzadva nézett, és azon tűnődtem, hogy talán én rontottam el. Talán azt hitte, hogy utánanéztem, és amit olvastam, nem jelentett nekem semmit. Ezt helyre kellett hoznom.

– Várom, hogy elmondd. Szóval, értesd meg velem, miért nem csókolhatlak meg, és mondj el mindent.