Cam
Fordította:
Aemitt
– ...és
akkor felajánlott nekem egy állást, ott és akkor. Iskolákban dolgoznék, a
tűzbiztonságról, de a természet tiszteletéről is beszélnék, és ez egyszerűen
király.
Adam újra
megcsókolt, amit azóta is minden pár percben tett, mióta megérkezett
Ringwoodba, az interjú után. A lelkesedése ragályos volt, és én csak vissza
akartam csókolni.
– Szóval
igent mondtam, és egy csomó információt küldött nekem e-mailben, és kedden
eljön hozzánk, hogy elkezdjük a tervezést. Mármint, annyi ötletem van, és
szeretnék kérdezni valamit. Nem baj, ha megkérem Finnt, hogy vegyen részt egy
kis visszajelzéssel?
– Persze.
Végül leült a
székre, amelyet a konyhában helyeztünk el neki, hogy hűsölhessen, amikor
látogatóban van.
– Szóval,
mit csinálunk ma?
– Már
majdnem kész vagyok az utolsó pultlappal, még tizenöt perc, aztán a helyére
teszem és alulról összekötöm, addig beszélgess velem.
– Meg
tudom csinálni – mondta, és én visszatértem a munkához, amit megszakított egy
üzenet hangja. Csak néhány embernek volt meg a számom, és mivel Finn is köztük
volt, minden alkalommal ellenőriztem. Volt néhány megszakított hívásom egy
névtelen hívótól, de mivel nem volt üzenet, és a szám ismeretlen volt, arra
számítottam, hogy ezek csak véletlenszerű téves hívások egy enyémhez hasonló
számra.
Nick volt az. Mikor jöttök Finn-nel kajálni? Szeretnék
beszélgetni. Hozd el Adamet.
– Jól
vagy? – kérdezte Adam egy kis szünet után, miközben a telefonomra és az
üzenetre bámultam.
– Nick az
– magyaráztam –, folyton áthív minket magához.
– De te
nem akarsz menni?
– Csak
gyáva vagyok.
– Mi
történt valójában közted és Nick között? Nyugodtan hagyd figyelmen kívül ezt a
kérdést, ha akarod.
Erre a
kérdésre egy egész listányi válaszom volt, de mindent felsorolni hosszúra
nyúlt. – Elbasztam. Nick férje, Danny meghalt, én pedig néhány hónappal utána
találkoztam Graeme-mel. Nick az első naptól kezdve gyűlölte őt, csak én voltam oda
Graeme-ért, és alapvetően nem vettem róla tudomást és kitöröltem az életemből
Nicket, annak ellenére, hogy a legjobb barátom volt, és még mindig gyászolt.
– Ez
egyáltalán nem vall rád – mondta Adam.
Nagyot
sóhajtottam, a szoba bezárult körülöttem, és letettem a finom csiszolópapírt. –
Menjünk levegőzni egy kicsit.
Követett engem
az udvarra, és a szabad perceimben az ülőkéhez sétáltunk, amin dolgoztam. Micah
és Finn éppen az egyik padot festették, és mindenfelé kézzel írt táblák
figyelmeztettek a nedves festékre, de a másik padon, egy nagy tölgyfa
árnyékában egyelőre nem volt festék, így hát elfoglaltuk egy-egy végét, és Adam
várakozóan felém fordult.
– Nick
felhívott a Graeme letartóztatását követő héten, amikor a hír felröppent, és
azt mondta, hogy ha bármire szükségem van, tudom, hol találom. Csak arra tudtam
gondolni, hogy nincs szükségem senki segítségére a férjemmel kapcsolatban, mert
bár vérrel borítva találtam rá, nem engedhettem meg magamnak, hogy azt higgyem,
bűnös abban, amit mondanak róla.
– Magadat
és Finnt védted – mondta, és ez olyan éleslátó megjegyzés volt, hogy
elgondolkodtam, miért nem mondtam el neki mindezt korábban. Mert szégyellemmagam.
– Graemeigazi
kétszínű csaló volt, és volt az a simulékony, meggyőző tulajdonsága, gazdag
volt és a legjobb életet ígérte Finn-nek és nekem, és én bedőltem neki. Nick
átlátott rajta, de én nem hallgattam rá, és amikor Graeme-et letartóztatták,
nem tudtam elhinni, hogy minden, amit iránta éreztem, hazugságon alapult.
Hallgatnom kellett volna Nickre, itt kellett volna maradnom, és jobb barátnak
kellett volna lennem. – Lehajtottam a fejem, a könyökömet a térdemre
támasztottam. – A legrosszabbul karácsonykor ért, amikor a tárgyalás a
tetőfokára hágott, amikor kaptam egy értesítést a telefonomon... Istenem, ez
olyan hülyeség. – El sem hittem, hogy ezt elmondom Adamnek, mert úgy nézett
rám, mintha idióta lennék.
– Semmi
sem hülyeség – nyugtatott meg, és ügyetlenül átcsusszant a padon, amíg
megnyugtatásul a vállamra tudta szorítani a kezét.
– Volt
egy gif egy táncoló manóról, és ez egy értesítő volt a Szingli Apukák fórumról.
– Az,
amit Nickkel hoztál össze, ahová Ash is jár?
– Ja. Egy
nagyon régi szál vége volt…valamit még mindig figyeltem, és az volt az a nagyon
klassz hír, hogy egy régi ismerősöm megkérte a férjét, hogy menjen hozzá egy
bevásárlóközpont Mikulása előtt, és ő igent mondott. A fórum volt az egyetlen
privát dolog, amit csak magamnak tartottam, de sosem tudtam követni a híreket,
mert fájt, ha Nick nevét láttam, valahányszor megemlítették. Egy részem kerülte
őt a neten, mert nem tudtam, mit mondjak a helyzetemről, amikor az kezdett
megváltozni, és ekkor szellemeskedtem vele, és ez könnyű volt, mert New Yorkban
voltam, és a műsora beindult, neki pedig saját élete volt. – Szünetet
tartottam, és mérlegeltem, hogy merre tovább.
– Nézem a
műsorát. Ő egy jó ember.
– Igen,
az. Az elején, amikor keletre költöztem, mindent elmondtam neki Graeme-ről, de
utólag visszagondolva csak a jó dolgokat mondtam el neki. Soha nem említettem a
hosszas távolléteket, vagy a nevemre felvett kölcsönöket, vagy azt, hogy Graeme
hangulata bármikor meg tudott változni. Nicknek nem kellett tudnia, hogy
megbántam a döntéseimet, mert ő a férje elvesztése miatti gyásszal küzdött, és
egyedül maradt a gyerekek felnevelésével.Hogyan is térhetnék vissza Nick életébe,
amikor az enyém olyan nevetségesen elromlott, és neki igaza volt ebben?
Adam
végigsimított a hátamon. – Büszkeség. Önvédelem. Az idióta gén. Mindegyik
lehet.
– Az
idióta gén? – Oldalról néztem rá, és megmagyarázhatatlanul könnyebbnek éreztem
magam, hogy ezt ki tudtam adni magamból.
– Anya
esküszik, hogy minden gyerekének van egy idióta génje, és esküszik rá, hogy
apától örököltük.
Egymásra
mosolyogtunk, mert ez vicces volt, és ismertem az anyukáját és az apukáját, és
jó emberek voltak. – Nekem határozottan megvan az idióta génem.
– Szóval
mi lenne, ha elfogadnád a meghívást, elmondanád Nicknek mindezt, és
újrakezdenétek.
– Semmi
értelme, ha Finn és én hamarosan elmegyünk.
Bárcsak
befogtam volna a számat, amikor a hátam ritmikus simogatása egy pillanatra abbamaradt,
mintha dadogott volna a támasza. Nem akartam megbántani Adamet, de úgy tűnt, ez
az alapbeállításom, valahányszor közel kerültem valakihez.
– Még
mindig van időm meggyőzni téged, hogy maradj. – Folytatta a lágy simogatást, és
éreztem, hogy egy kicsit több súly távozott belőlem.
– Arra
gondoltam, hogy meglátogatom. – Elővettem a mobilomat. – Meghívott minket egy
italra a házába. Azt mondta, hogy vigyelek magammal, ha úgy gondolod, hogy
szeretnél. Semmi kényszer, de jól jönne a baráti támogatás. – Rövid pillantást
vetettem rá, hogy felmérjem a reakcióját.
– Gondolod,
hogy én akarom? Hát persze, hogy akarom. A pokolba is, láttam a lakását a
gazdagok és a kirívóan kibaszottul híres emberek otthonain, gyönyörű,
közvetlenül a Del Mar-i tengerparton. – Megveregette a hátamat. – De persze
leginkább azért lennék ott, hogy támogassalak. De azt tudtad, hogyvan egy
végtelenített medencéje pezsgőfürdővel?
– Annyira
sekélyes vagy – cukkoltam, még akkor is, ha a viccelődése miatt még könnyebbnek
éreztem magam.
– A
pokolba is, említettem már a pezsgőfürdőt?
Huszonnegyedik fejezet
Cam
Fordította: Aemitt
A közösség kapujánál, a tengerparti kúriák
gyűjteményénél két őr állt, és volt egy lista arról, hogy ki mehet be.
Ellenőrizték az igazolványainkat, de úgy tűnt,
hogy a figyelmeztetés, hogy ott leszünk, elég volt ahhoz, hogy a teherautót
mosolyogva átengedjék. Onnan már csak egy balra kanyarodás volt, mivel Nické
volt az első hely a hatos sorban, én pedig egy gyönyörű halványkék Porsche
mellé parkoltam be, aminek a rendszámtábláján NK1 állt. A ház élvonalbeli és
láthatóan díjnyertes dizájnnal, fehér falak és üveg kombinációjával készült, és
amikor megpillantottam a mögötte elterülő óceánt, olyan volt, mintha valaki
fogott volna egy varázslatos helyet, és pont oda tette volna, ahol szeretni
lehet.
Adam halkan füttyentett, miközben háromszázhatvan
fokos fordulatot tett, Finn pedig csak állt tátott szájjal. Őt is ugyanúgy elcsábította
a medence, mint Adamet, és mindkettőjüknél volt minden felszerelés, ami a mai
úszás-evés kalandhoz kellett. Magamnak nem hoztam semmit, mert Nickkel
beszélnünk kellett, és szerettem volna túl lenni rajta, hogy legalább
tisztázzuk a dolgokat, mielőtt Finn-nel tovább kell mennünk.
– Ez aztán a hely – motyogta Adam.
– Cam! Srácok! Megcsináltátok! – Mindhárman
megfordultunk, hogy szembenézzünk a széles bejárati ajtóval és a virágos hawaii
ingben és rövidnadrágban álló, vigyorgó Nickkel. – Gyertek be! Gyertek be! Éhes
valaki?
– Én – mondta Finn azonnal, miközben
felmászott a lépcsőn.
Nick kuncogott. – Fogadok, hogy mindig éhes vagy,
igaz?
– Nagyjából – vigyorgott Finn, és ez volt az
első igazi mosoly, amit láttam, ami nem a medencére, Micah-ra vagy Cap kutyára
vonatkozott.
– Várj csak. – Nick a lépcső aljához lépett.
– Gyerekek, vendégeink vannak!
Különböző kiabálások visszhangoztak a folyosón,
miközben levettük a cipőnket, és a táskáinkat az ajtón belülre tettük. Nick
háromgyermekes apa volt, a lánya, Hannah béranyaság révén, a fiúk, Caleb és
Mason pedig örökbefogadottak, a legfiatalabb, Mason egyidős volt Finnel.
Lábdobogást hallottam, majd mindhárman különböző irányból érkeztek az
előszobába, és megálltak, amikor megláttak.
– Itt van Cam nagybácsi – jelentette be Nick
– Finn-nel és Adammel.
Hannah rólam az apjára pillantott, és láttam a
kérdést a tinédzserek mindent tudnak arckifejezésén. Biztosan emlékezett rám,
és elég idős volt ahhoz, hogy tudja, amit az apjával tettem, az szar volt, és
láttam, hogy csendben elítél engem. Értem,
hogy honnan jöttél, Hannah. A fiúk viszont vagy nem értették a lényeget,
hogy eltűntem az életükből, vagy egyszerűen csak nem érdekelték őket, mert
nagyon is érdekelték Finnt, és valahogy sikerült őt is elsodorniuk mellőlem a
konyhába, amint Nick megemlítette a rágcsálnivalót.
– Hmm – Hannah hátrapillantott Nickre. – Apa?
Valami történt közöttük, de persze én csak a lány
arckifejezését láttam, ami a dühösből a hitetlenkedőbe és a rezignáltba
váltott. Aztán megpördült, és visszasétált az emeletre. Nick felsóhajtott. – Cam...
– Nem – szakítottam félbe, és ráförmedtem –,
ne kérj bocsánatot Hannah miatt, megérdemlek mindent, amit rám zúdít.
Nick a vállamba öklözött. – Nem akartam
bocsánatot kérni miatta, mert most önálló nő. – Erre megráncolta az orrát, és
azon tűnődtem, vajon ez egy friss felfedezés volt-e. – Azt akartam mondani,
hogy a dolgok talán furcsák lesznek, de minden rendben lesz.– Kezet rázott
Adammel, megcsinálta ezt a bonyolult ökölrázós tesó-dolgot, aztán szorosan
magához húzott. – Annyira örülök, hogy itt vagy.
– Én is – vallottam be, még akkor is, ha a
mellkasomban félelemmel teli gombóc keletkezett, amit el akartam mondani neki.
– Kávé? Sör?
Követtük Nicket a folyosón, Adam a kezét az
enyémhez érintette, és egy pillanatra összefűzte az ujjainkat, mielőtt
elengedett volna. Csak megnyugtatott, és én hálás voltam érte. Lementünk néhány
lépcsőn egy hatalmas konyhába, csupa gránit, fa és csillogó króm, ami
szikrázott a délutáni napsütésben. A fiúknak először nyoma sem volt, aztán
észrevettem, hogy Finn egy napos szobában egy asztalnál ül Masonnel, mindketten
Calebet figyelték egy nagy képernyőre vetített videojátékon, és Adam odalépett
hozzájuk. Tudtam, hogy mit csinál, időt ad nekem Nickkel, de még nem álltam
készen a beszélgetésre.
Tekintetem a falon lévő gyönyörű festményre
tapadt, amelyen Nick és férje, Danny, valamint a három gyerek látható, és
ismerős bánat tört rám. Danny a jófiúk közé tartozott, és közel kerültem hozzá
az alatt az idő alatt, amíg ismertem.
– Még mindig hiányzik – mondta Nick
mellettem, és egy bögre kávét nyújtott át.
– Persze, hogy hiányzik. Nekem is. Nézd,
Nick...
– Szolgáljátok ki magatokat, fiúk.
Észrevettem, hogy először csak Finn nézett oda,
de aztán Mason átmászott a kanapén,és az étel felé vette az irányt, őt követte
Caleb, majd Finn.
– Korgó gyomor a növekedésben lévő fiúknak.
– Nick mosolyt küldött felém a fiúkkal kapcsolatos bennfentes viccen. – Míg
Hannah most vegetáriánus, és szuper válogatós, hogy mit eszik. Ez aggasztó,
tudod.
És így ment ez tovább, kötetlen beszélgetés az
életről és a gyerekekről, és miután egy tonna felvágottat, salátát és kenyeret
ettünk meg, majd megvolt a szükséges pihenőidő, a gyerekek bementek a
medencébe, és Adam csatlakozott hozzájuk, bár ő a pezsgőfürdőbe ment, ahonnan
kilátás nyílt az óceánra.
– Hadd mutassak neked valamit. – Nick
felkapott néhány üdítőt, és kilépett a konyhából a házba, nekem pedig nem volt
más választásom, mint követni, bár az előérzet erős volt bennem. Ez volt az a
pillanat, amikor komolyan el kellett volna beszélgetnünk.
Felvezetett néhány lépcsőn, és egy hálószobába
jutottunk, majd egy erkélyre, ahonnan láthattuk a gyerekeket, Adamet és az
óceánt. Nick hátradőlt a fotelben, és az ég felé fordította a fejét. Gyönyörű
nap volt, és egy gyenge szellő az óceán illatát hozta fel erre a félreeső
helyre, és arra gondoltam, talán örökké ott tudnék ülni. Érezhető volt a különbség
aközött, hogy az óceán melletti napsütésben és New York közepén élek. Más volt
itt az élet áramlása, nem jobb, de biztosan nem is rosszabb, és ennek apró
részei utat törtek a lelkembe.
– Emlékszel arra az estére, amikor
felhívtalak, miután Graeme-et letartóztatták?
– Mikor? – Arra az egyetlen alkalomra
gondolt, amikor felvettem, vagy a másik húsz alkalomra, amikor szégyenszemre
elutasítottam a hívásait?
– Az első alkalomra, amikor megtudtam, mi
történt Graeme-mel, nem a többire, amit figyelmen kívül hagytál. – Ököllel a
karomra csapott, és én összerezzentem, bár az arckifejezése elárulta, hogy csak
szórakozik velem.
– Persze, hogy tudom. – Eszembe jutott, hogy
a kanapémon ülök. Finn az emeleten aludt, nem érintette a legújabb káosz, ami
Graeme letartóztatásának az országos médiát elérő híre volt. Finn boldogan nem
tudta, hogy az iskolában mindenki biztosan tudja, mi történt teljes egészében,
ahelyett, hogy csak pletykákat terjesztenének, amelyek miatt a társai máris
annyira kigúnyolták, hogy sírva jött haza. Káosz, villogó kék fények a ház
előtt, újságírók, szövetségi ügynökök, akik előttem ültek, és száz olyan
kérdést tettek fel, amire reményem sem volt válaszolni. – Az FBI a házamban
volt, és azt kérdezték, hogy van-e hová mennem a fiammal, mert szét fogják
szedni a házat, és amikor telefonáltál, nem tudtam, mit mondjak. – Egyetlen
kósza mondatban hangzott el, de minden igaz volt.
– Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam,
hogy segíteni akarok – motyogta, és felém nyújtotta a másik szódát, a felszíne
jeges volt, vízgyöngyök gyűltek ott, ahol hozzáértem, és a hideg földhöz
vágott.
– Te tényleg segítettél, te adtad meg Adam
címét.
Egy pillanatra megálltunk, aztán felsóhajtott. – Hiányzott
a pofád.
Öklét nyújtotta, hogy összekoccantsam, és én nem
hagytam lógva. – Te is hiányoztál.
– Még mindig nem tudom, hogyan basztam el,
de azt tudom, hogy valahogy elszúrtam, szóval ha nem voltam elég megértő, vagy
túlságosan belefeledkeztem Dannybe, vagy... mindegy. Sajnálom.
– Mi? – Ezt gondolta Nick is? Hogy valahogy
ő volt az, aki elzavart engem? Ennél nagyobbat nem is tévedhetne. – Nem te
szúrtad el, hanem én. Hagytam, hogy Graeme azt mondja, hogy ő az enyém, és
nincs szükségem rád vagy a csoport többi tagjára, a pokolba is, hogy már nem
illek bele az életetekbe. Jézusom, ha valakinek sajnálnia kellene, az én
vagyok. Hátat fordítottam neked, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rá,
minden ok nélkül, csak azért, mert Graeme meggyőzött, hogy féltékeny vagy, és
én hittem neki. Még mindig nem tudom, hogy miért...
– Féltékeny? Féltékeny voltam rá? Miért?
Krisztusom. Itt jött. Teljes őszinteség. – Azt
mondta, hogy szerelmes vagy belém.
A szavak ott lógtak, és tudom, hogy a barátságunk
halálos ítéletét jelentették, ha még nem volt halott. Aztán Nick felhorkant. És
még egyszer.
– Tudta, hogy egyszer megpróbáltunk
csókolózni? Tényleg azt hitte... ó, istenem... – Nick most már úgy nevetett,
hogy levegőt sem kapott, én pedig megveregettem a vállát, és nem bírtam
megállni, hogy ne nevessek vele együtt. Minden kevésbé tűnt szörnyűnek, és bár
volt még mit tennünk, felcsillant a remény, hogy egy nap újra közel kerülhetünk
egymáshoz.
Talán még meg is látogat engem és Finnt
Montanaban.
– Én voltam a legszarabb barát, elvesztetted
Dannyt és...
– Ne csináld. Felejtsük el az egészet. Oké?
– Oké, ha már tudod, és azt is, lehet, hogy
úgy hangzik, mint egy tinédzser, de te vagy a legjobb barátom.
– Visszatértem hozzád.
Újabb csend következett, de ez egyfajta lágy
gondolkodási tér volt, és én boldogan ültem ott, és bámultam az óceán feletti
égboltot.
– Régebben mindig itt ültem fent Dannyvel – motyogta
Nick, és nem kellett nagyon erőlködnöm, hogy meghalljam a szomorúságot a
hangjában. – De már nem járok fel ide gyakran.
– Túl sok a rossz emlék? – Belekortyoltam az
üdítőmbe, az édesség véget vetett furcsa napom hátralévő részének.
– Egyáltalán nem. Túl sok jó emlékem van.
– Értem.
– Ez volt a mi helyünk, amikor a gyerekek
aludtak, kijöttünk ide, hallgattuk az óceánt és beszélgettünk. Itt voltunk,
amikor azt mondta nekem, hogy... – Megköszörülte a torkát, és felsóhajtott. – Bort
töltött nekem, egy jót, tudod, mintha tudta volna, hogy szükségem lesz rá,
aztán mesélt a tüdején lévő árnyékról. Csak egy rutinvizsgálatra ment el, amit
hörghurut utóhatásai miatt mondtak, de ehelyett megtalálták azt a szörnyű,
alattomos sötétséget, ami megölte. Nem tudom, hogyan csinálta, egy egész hétig
titkolta előlem, és ez idő alatt minden olyan normális volt.Miután elvesztettem
őt, sokáig nem jöttem fel ide.
A szavak cserbenhagytak. Hogy ilyen szörnyű módon
veszítse el azt az embert, akit az életénél is jobban szeretett, nem tudtam,
hogy bárki is képes elviselni ekkora fájdalmat. Nem tudtam, milyen lesz, ha nem
láthatom Adamet minden nap.
Bassza meg! Honnan jött ez a gondolat. Mindig elmegyek. Hamarosan egy nap nem
látnám, hacsak nem látogatna meg minket a fantázia biztonságos helyünkön.
– Mindegy, váltsunk témát, nem lehet, hogy
mindezt úgy csináljam, hogy közben egy nagy meleg találkozót is tartok a
legjobb barátommal. – Ismét felhorkant. – Mesélj a ringwoodi munkáról.
– Jól megy. – Hirtelen késztetést éreztem,
hogy bevalljam neki Adamet, és azt, hogy milyen hatással volt az életemre.
Biztos volt benne szeretet, ragaszkodás, az igény, hogy vele legyek, és szörnyű
üresség a lelkemben, amikor elképzeltem a jövőt nélküle. Finn szerette őt,
szerette a házat, Micah-t, arról beszélt, hogy itt fog iskolába járni.
Talán újra kellett volna gondolnom az életünket?
Talán itt biztonságos lenne. Elindíthatnám azt a kis céget, hírnevet
szerezhetnék, megteremthetném az életemet.
– Ez minden, amit kapok? Mindent tudni
akarok a keresztmenetes csavarokról, a két négyesről, meg a kütyükről, vagy
akármikről – fakadt ki.
Felhorkantam. – Hát, épp javítgattuk...
– Csak vicceltem, nem igazán kell tudnom.
Adam kimászott a jakuzziból, megmozgatta a
lábait, és nyújtózkodott, én pedig előrehajoltam, hogy bámuljam, egyfajta
keveréke annak, hogy ilyen hűvösnek láttam, aggódtam érte, plusz úgy
vágyakoztam utána, ahogy még soha nem éreztem senki iránt.
– Mióta vagy szerelmes Adambe?
– Régen volt már... – A francba. Nick felé
fordultam, tudatában annak, hogy tudatos gondolkodás nélkül válaszoltam a
kérdésre.
– Ahogyan ránézel, az más, mint ahogyan
Graeme-re néztél. Az Finn számára a biztonságról szólt, az oktatásról, és
mindarról, amit Graeme beadott neked. Adammel látom ezt a fényt köztetek, egy
igazi boldogságot, amíg meg nem halsz.
– Elmegyek – mondtam egy idő után, mert
tényleg ez volt az egyetlen dolog, amit mondani tudtam.
– Nem kell.
– A sajtó...
– Megtalálnak, bárhol is kötsz is ki. Mindig
annak az embernek a társa leszel, aki majdnem tönkretett egy bankot, és
milliókat lopott el a nyugdíjalapokból. Ugyanolyan lesz itt is, mintha
visszamennél New Yorkba.
– Montana.
– Mi?
– Múlt héten voltam a neten, és találtam egy
hirdetést, amiben egy általános karbantartót keresnek egy montanai vidéki
farmra. A feladathoz még egy ló is jár.
– Egy ló. – Nick ajkai megrándultak.
– Úgy tűnik.
– Nem is tudsz lovagolni.
– Megtanulhatnám. – Bármit meg tudnék tanulni, ha megpróbálnám.
– Te tényleg félsz a lovaktól, emlékszel,
hogy mikor...
– Igen, ne kezdd el.
Nick megpróbálta visszatartani a nevetést. – És
amikor tizenkét éves voltál, és mi...
– Túl sokat tudsz rólam.
– Tudod, hogy interjút készíthetnék veled,
hogy megtudjam a te nézőpontodat a műsorhoz... – vetette fel olyan óvatosan, de
a hátamon felállt a szőr, és az indulat felváltotta a nyugalmat.
– Jézusom, Nick, ezért hívtál meg ide? Hogy
rávegyél, hogy beleegyezzek a médiaszereplésbe? Te seggfej. Nem tudok semmit a
pénzről, vagy arról, hogy mit csinált, kurvára hülye voltam, de nem voltam
bűnrészes. Nem figyeltél...? – Most rajtam volt a sor, hogy elhallgassak,
miközben ő némán bámult rám, egyik szemöldökét felhúzva. Tudtam, hogy megint
elbasztam, mert ismertem Nicket, és ő
nem olyan volt, mint a többiek, nem táplálkozott volna a nézők szenzációjából.
Finn-nel sem tenne ilyet.De messze nem álltam készen arra, hogy átadjam az én
részemet, mert azt akartam, hogy ez az egész eltűnjön. – A francba, Nick.
Sajnálom.
Egy kis szünet után kinyújtottam az öklömet,
remélve, hogy megérti, miért reagáltam ilyen rosszul. Nem tétovázott, és
lecsapott rá.
– Értem – motyogta, majd egy darabig békében
ültünk. Beszélgethettünk volna még, de mi mást mondhattam volna? Én voltam az,
aki figyelmen kívül hagyta őt, nem vettem tudomást az üzeneteiről, nem
csatlakoztam a csoportos fórumbejegyzésekhez, még születésnapi üdvözlőlapot sem
küldtem neki, pedig olyan közel kerültünk egymáshoz. Együtt hoztuk létre az
SZAE-t, egy helyet a mindenhol egyedülálló apák számára, és ez sokkal több
lett, mint amire gondoltam. Biztonságos teret adott mindenféle apának,
gyászoló, egyedülálló, elvált, hetero, meleg, örökbefogadott vagy biológiai
gyerekkel, szerettem, amit felépítettünk, és aztán elhagytam Nicket, amikor
egész élete legsebezhetőbb pontján volt. Nemcsak hogy megbocsátotta, hogy
évekkel ezelőtt elküldtem, de még fel is hívott, amikor a szar elszabadult, és
szervezett nekem és Finn-nek egy biztonságos helyet, ahol meghúzódhattunk. Ő
volt a legjobb barátom, és mindent neki köszönhettem.
Ekkor odahajolt hozzám, és megölelt. – Szóval
hadd meséljek neked erről a seggfej tanárról Hannah iskolájában, aki baszogatja
a fejem, és tanácsra van szükségem.
Amikor beültem a teherautóba, hogy elhagyjam Nick
lakását, fáztam. Sok dolgunk volt még, hogy visszatérjünk a normális
kerékvágásba, ő nem engem hibáztatott, hanem önmagát, én pedig állandóan a
saját viselkedésemmel való megbékélés körforgásában voltam.
Adam beült, és olyan nyugodtnak tűnt, amilyennek
még sosem láttam, hátul pedig Finn bámult ki az ablakon. Olyan könnyen
belefeledkezett abba, hogy Nick gyerekeivel szórakozzon, és mobilszámot is
cseréltek, és megígérték, hogy találkoznak. Annyi mindent akartam elmondani
Adamnek.
– Tudod, tehetnénk egy jakuzzit a hátsó
udvarodba, építenénk fölé egy szerkezetet, hogy árnyékban legyen, és akkor
minden nap használhatnád, ha akarod.
– Először én, nem válaszoltál a kérdésemre.
– Mi van? –Olyan lelkesen meséltem neki az
ötletemről, hogy meg sem hallottam, hogy kérdezett volna valamit.
– Jól vagy?
– Ó, igen. Zavarodottan, nyugodtan,
boldogan, szomorúan, milliónyi különböző dolog. Nick interjút akart velem
készíteni, hogy megismerje az én nézőpontom – halkítottam le a hangom. – De mit
tenne az Finn-nel? – A suttogási szintemen még dolgozni kellett, amikor Finn az
ülésem háttámlájára támaszkodott.
– Én itt akarok maradni Adammel – vágott
közbe Finn. – Beszélni akarok Nick bácsikával, és elmondani neki, hogy Graeme
rossz volt, és hogy mi nem vagyunk rossz emberek, és hogy az embereknek békén
kellene hagyniuk minket.
– Ez nem ilyen egyszerű, Finn.
Mormogott és fújt egyet, majd visszaült a
helyére. – Kellene, mert van egy barátom, és szeretnék iskolába járni, és
helyesen megtanulni az algebrát. – Hitetlenkedő pillantást váltottam Adammel,
és az ajkai megrándultak. – Szeretem Adamet, és Capet, és nagyon szeretnék egy
saját kutyát, és szeretném, ha az emberek békén hagynának minket, hogy én, te
és Adam tényleg egy család legyünk, mert tudom, hogy te is ugyanúgy szereted
őt, mint én.
A szenvedélyes beszéd egyenesen a zsigereimbe
vágott.
– Finn…
– Tessék? Nem akarok Montanába menni, nem is
szeretem a lovakat, és Adam nem él Montanában, és Micah sem, vagy Nick bácsi,
vagy Mia, vagy bárki más. Miért neked kell mindenben döntened, apa?
– Csak próbállak megóvni. – Elhallgattam,
mert rájöttem, hogy azzal, hogy Finnt biztonságban tartom, vagy legalábbis az
én elképzelésem szerint biztonságban tartom, mindent elveszek tőle, amit
szerettem volna, hogy legyen.
– Tudom – mondta Finn, majd hátradőlt a
ülésében, és feltette a fejhallgatóját. Fáradt volt, lehunyta a szemét, és nem
volt szívem most bármiről is beszélni. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy azt
mondta, szereti Adamet.
Miért esett ez nekem ilyen nehezemre? Talán
azért, mert meg voltam győződve róla, hogy hamarosan elválunk. Nem hiszem, hogy
úgy engedtem volna magamhoz, ahogy kellett volna, még csak esélyt sem adtam
neki, hogy legyen valami igazi.
De még soha
senki iránt nem éreztem úgy, mint ez a pasi iránt. A kapuk kinyíltak, én pedig
áthajtottam, és visszamentem Adamékhez. Haza. Mire visszaértünk, már minden
forgatókönyvet végigjátszottam a fejemben, még azt is elképzeltem, hogy
riporterek hordái állnak Adam házának udvarán. Amint leparkoltam a nagy
teherautót a kocsibejárón, és leállítottam a motort, Adamhez fordultam.
– Mi lenne, ha maradnánk? – Egyenesen a
lényegre tértem.
– Itt maradnátok? Velem?
– Igen.
Kezét a mellkasára tette, közvetlenül a szíve
fölé. – Miért?
Kinyújtottam a kezem, és ő összefűzte az ujjait
az enyémmel. – Mert bármit is gondolok, minden egy dologra fut ki, Finn és én
szerelmesek vagyunk beléd.
Összeszorította az ujjait, és most rajta volt a
sor, hogy zavarba jöjjön. – Mi?
– Szerelmesek vagyunk beléd – ismételtem
meg. – Mindketten.
– Tényleg? – Olyan meglepettnek tűnt, de
olyan szinten kapcsolódtam hozzá, amit még sosem tapasztaltam vörös hajával,
szeplőivel és gyönyörű zöld szemeivel, nem is beszélve a szerető szívéről.
– Szeretlek, Adam.
Megragadott engem. – Én is, úgy értem, szeretlek.
Mindkettőtöket. Kérlek, ne menjetek el, mert annyi mindent tehetnénk itt
családként. Vagy magaddal vihetnél, bárhová is mész?
– Arra gondoltam, hogy talán maradhatnánk,
ha tudnánk egy helyet, ahol lakhatnánk... – Ezt függőben hagytam, és ő felhúzta
a kezem, megcsókolta a kézfejemet, mielőtt elengedett volna.
– Meg akarlak csókolni.
– Amikor bejutunk.
– Ne előttem – motyogta Finn, és ásítva
kinyitotta a kocsiajtót. – És, apa, ma este megoldható lenne, hogy nem állítod
be a telefonod ébresztőjét, mert az felébreszt, és már tudom, hogy mindketten
egy ágyban alszotok.
Erre nem tudtam mit mondani, de Adam kuncogott. –
A kelleténél okosabb vagy, Finn Bellamy.
– Tudom. – Kidüllesztette a mellkasát, és
egy gyors jóéjt ölelés után felment
az emeletre.
– Egy perc múlva fent leszek – kiáltottam
utána.
– Ne aggódj, már alszom. Jó éjt, apa, és
csókold meg máris Adamet.
Adam rám vigyorgott, ezért megtettem az egyetlen
dolgot, amit akkor megtehettem, és megcsókoltam. A konyhában vesztegettük az
időt, csókokat lopva, és készültünk arra, hogy berendezkedjünk éjszakára,
amikor kopogtak az ajtón. Adam motyogott valamit a barátokról, akiknek távol
kellene maradniuk, amikor ő éppen szexel, én pedig felnevettem. Félig
kinyitotta az ajtót, amikor az becsapódott, és egy alak tántorgott be a házba.
– Mondd meg, hová tetted!
Két másodperc alatt a fáradtságtól a döbbenetig
és a rémületig jutottam.
Simon Frederickson. Adam házában, egy pisztollyal
Adamre szegezve.
Azonnal Adam és Frederickson közé álltam, éreztem
Adam kezét a hátamon, és remélhetőleg eléggé eltakartam őt, hogy esélyt adjak
neki, hogy hívja a 911-et.
– Mr. Frederickson. Simon, ezt nem akarja
megtenni – mondtam.
A szemei tágra nyíltak, ugyanolyanok voltak, mint
aznap, amikor elhagytuk a bíróságot, de soványnak tűnt, és őrület volt a
szemében.
– Hol a pénz?
– Nem tudom.
– Aláírtam neki a kibaszott papírokat,
hagytam, hogy Graeme Hastings elvigye a pénzt, úgyhogy mondd meg, hová
rejtetted.
– Tegye le a fegyvert, kérem. A fiam fent
van az emeleten...
– Kurvára szerencsés vagy, hogy itt van a
fiad. Az enyém szóba sem áll velem, szégyell engem, mindenért engem hibáztat. A
férjed ellopta a kibaszott életemet.
– Nyugodjon meg...
– Nem fogok megnyugodni. – Felém lendítette
a fegyvert, a fogása bizonytalan volt, és elképzeltem, ahogy véletlenül elsül.
– Apa? – Finn ott állt a lépcsőn, csak félig
ébren.
– Menj fel az emeletre...
– Maradj ott, ahol vagy! – Frederickson és
én egyszerre kiáltottunk, és a zűrzavarban Finn visszaballagott a lépcsőn.
Inkább meghalnék, minthogy Simon lelője Finnt, és egy kérdést vágtam a fejéhez,
hogy eltereljem a figyelmét.
– Hogy talált rám? – Követeltem, úgy
szembesítettem, mintha nálam lenne a fölény, mire ő egy pillanatra rám
pislogott, majd gúnyosan elvigyorodott.
– Vannak kapcsolataim, és ők találtak rád a
társadalombiztosítási számod segítségével. Azt hiszed, mindannyian hülyék
vagyunk, vagy mi? Tényleg azt hitted, hogy nem találok rád és a pénzre?
– Hívtam a 911-et – motyogta Adam a hátam
mögött, majd egy olyan ügyes mozdulattal, ami a fájdalmát meghazudtolta, elém lépett,
és a fegyver és köztem helyezkedett el, a kezét maga elé tartva. – Uram, szeretném,
ha letenné a fegyvert. – A hangja egyenletes volt, könnyed, de elég tekintélyt
sugárzott, hogy láttam, Simon tartása meginog. Ez nem tartott sokáig, mert a
férfi látványosan erősen megragadta a fegyvert, és egyenesen Adam arcára
szegezze.
– Baszódjatok meg mindannyian – csattant
fel, és egy rövid pillanatra el tudtam képzelni, hogy biztonságba lökdösöm
Adamet, és ráugrom Simonra, de a másodpercek alatt a fejemben Adam megbotlik,
én elesek, a fegyver elsül, és csak a vért és a halált tudom elképzelni, és
akkor Finn lesz a következő. Kétségbeesetten kerestem egy fegyvert, bármit,
amit használhatnék, de nem volt kéznél semmi.
– Uram, még nem tett semmi rosszat – hazudta
Adam, majd egy kis lépést tett előre, erősen támaszkodott a botjára, és
fájdalmasan felnyögött. – Megértem, hogy feldúlt.
– Semmit sem tudsz. Graeme Hastings
milliókat lopott el, és te ott állsz és véded azt az embert, aki tudja, hová
tűnt a pénz.
– Nem tudok semmit, esküszöm. Én is ugyanúgy
elvesztettem mindent, mint maga.
Adam a háta mögött intett a kezével, hogy ne
beszéljek, és újabb kis lépést tett előre, ezúttal minden egyes kínzó
mozdulatnál köhögve. Oldalra billent, a fájdalom minden vonásában ott volt. – Az
igazat mondja, uram – foglalta össze. – Cameron Bellamy és a kisfia ugyanúgy áldozatok
voltak, mint maga.
Még mindig nem mozdult, Simon arckifejezésében
még csak felismerés sem villant. Nem voltam benne biztos, hogy Adam megpróbálja
bevetni a képességeit, hogy lebeszéljen valakit. Nem hagyom, hogy baja essen. Amikor egy közeledő rendőrautó
szirénájának hangja betöltötte a folyosót, még meg is indultam, már csak azért
is, hogy félrerángassam Adamet az útból, de ekkor Adam megbotlott.
Újabb lépést tett előre, és Simon levette rólam a
szemét, és nem tudta nem követni Adam mozdulatait, ez elég volt ahhoz, hogy
elinduljak, kiszámítva az esélyt, hogy Simonhoz érjek, mielőtt elsülne a
fegyver.
Adam egy hirtelen mozdulattal dőlni kezdett,
csakhogy nem esett el, hanem a botját lendítette ki, keményen megütötte Simon
karját, majd a földre vitte, miközben a fegyver átrepült a folyosón.
– Vedd el a fegyvert! – kiáltotta Adam,
miközben Simon és ő a markolatért küzdöttek. Kapkodtam, hogy megragadjam,
felemeltem a súlyát, és Simon feje fölött a falra céloztam vele. Bassza meg, ha
valahol Adam közelében akartam volna célozni vele, mert nem ismertem a
fegyvereket.
– Rendőrség! Dobja el a fegyvert!
– Nem én vagyok a rosszfiú! – Kiáltottam, mert
Simon és Adam még mindig az irányításért küzdöttek.
– Dobja el a fegyvert!
Nem tudtam. – Szedjék le róla Adamet! – Kiabáltam,
és hallottam, hogy Finn zokog a lépcsőn.
Valaki elrántotta tőlem a fegyvert, nem tudom,
ki, aztán ott voltak a zsaruk, lesegítették Adamet Simonról, és megbilincselték
Simont, felolvasták neki a jogait, a járőrkocsi kékje kísérteties árnyékokat
vetett a házba.
– Várjanak! – Simonhoz mentem. – Nem tudtam.
Nincs mit adnom magának. Bárcsak tudnék.
– Biztos tudtál valamit. – Sírni kezdett,
egy teljesen összetört ember volt.
– A fiam életére esküszöm, nem tudtam
semmit, és nem tudom, hol lehet a pénz. Mindent elvesztett.
A zsaru felállásra biztatta Simont, felsegítette,
és kisegítette az ajtón. Az utolsó pillanatban Simon visszafordult felém.
– A fia életére esküdjön meg nekem. – Könyörgött,
hogy vessek véget ennek az egésznek a kedvéért, és a félelmembe szánalom
vegyült.
– Esküszöm magának.
Zokogott, hagyta magát elvinni, és amikor a
rémület alábbhagyott, megkerestem Finnt, aki a lépcsőn bujkált félúton, és
szorosan átöleltem. Adamre koncentráltam, aki a földön ült, a falnak
támaszkodva, és a segíteni próbáló orvos mellett bámult el.
– Jaj – mormogta felém, én pedig mellé
térdeltem, Finnt a karomban tartva, és mindkettőjüket szorosan átöleltem.
– A hőseim. – Csak az ő fülüknek suttogtam,
még akkor is, amikor óvatos, biztonságos világom szétesett körülöttem. Hogyan
tudtam volna ezt megállítani? Hogyan tudtam volna Finnt valóban biztonságban
tartani? Hogyan maradhattam volna, és hogyan szerethettem volna úgy Adamet,
ahogy szerettem volna?
Hogyan tudtam volna ezt igazi családdá tenni?
A zsebemben kotorásztam a telefonomért, és
összekuporodva, Finn-nel a karjaimban, Adam pedig az oldalamnak dőlve,
felhívtam Nicket.
– Azonnal meg kell csinálnunk az interjút.
Most azonnal.
– Persze, reggel ott leszek, és
megbeszélhetjük az időbeosztást...
– Most, Nick. Kérlek.
– Mi a baj?
– Valaki megpróbált megölni minket.
Csend, majd Nick hangosan káromkodott. – Máris
indulok.
Így akartam újra kezdeni. Őszinteséggel és
szeretettel, Finn-nel biztonságban és boldogan, és Adammel az oldalamon.
Ez volt az örökkévalóságom kezdete, és
mindenkinek el akartam mesélni az igazi énemet, és ezt meg kellett valósítanom.
Nem rejtőzködhettem, ha bármiféle jövőt akartam Finn-nek és magamnak.
Ágyba dugtam Finnt, ám ő követett minket vissza a
földszintre, és a kanapén kuporodott össze Adam mellett, aki bevett néhány erős
gyógyszert, és álmos volt. Kettejük nyugodt látványa balzsam volt a lelkemnek,
miközben válaszoltam a zsaru utolsó kérdéseire, és válaszoltam Sean és Ash
kérdéseire, akik egy családi eseményről érkeztek haza a káoszba.Sean volt az,
aki a lezárt gyógyszeres dobozból kiszedte, amire Adamnek szüksége volt, és ott
maradt, amíg Nick meg nem érkezett. Felhívta, hogy hozzon magával egy
operatőrt, és a világos konyhában a lehető legjobban felállították a lámpákat.
– Készen állsz? – kérdezte Nick.
Kifinomultnak, profinak és felelősségteljesnek tűnt, és amikor bólintottam, visszaszámolt,
majd bemutatott, és rövid háttérbeszámolót tartott, aztán eljött az idő, hogy
beszéljek.
– Cameron, miért nem kezded az elején...
Epilógus
Adam
Fordította: Aemitt
Egy évvel később
Cam interjúja mindössze ötperces szegmens volt
Nick hírműsorában, de nagyot ütött, és hashtagekkel és közösségi támogatással
vírusszerűen terjedt. Nick óvatosan, néhány szóban kibontotta azokat a pletykákat,
amelyeket a védőügyvédek azért kreáltak, hogy Graeme-et áldozatnak állítsa be,
és Cam elismerte, hogy naiv volt.Akár Cam beismerése, hogy tudnia kellett
volna, mi történik, akár nem, de az első nap sok újságíró a gyepen három nap
alatt semmivé foszlott, amikor már csak arról kaptak képeket, hogy mi hárman
éltük az életünket, mintha semmi baj nem lenne.
Semmi rossz nem volt abban, ami ennyire helyes, és majdnem egy évvel később, a múlt héten
megérkeztek a válási papírok, és először, amióta megismertem Camet, úgy tűnt,
teljesen megnyugodott.
Micah itt volt ma reggel, miután itt maradt egy
éjszakai medencés eseményre néhány gyerekkel az iskolából. Finn jól érezte
magát, de még mindig voltak olyan időszakok, amikor szüksége volt az apjára,
egy ölelésre, egy vitára, vagy arra, hogy betakarják az ágyában. Ezek a
pillanatok értékes és tökéletes pillanatok voltak, és néha én is benne voltam,
ami még nehezebbé tette az amúgy is teli szívemet a Bellamy-fiúk iránti
szeretettől.
Ma délután volt egyfajta nagy megnyitó a
Ringwoodban, és ez volt az első napom, amikor mozgékony voltam, miután egy
kisebb műtétet hajtottak végre a hátamon, hogy eltávolítsák a hegszövetet, hogy
enyhítsék az isiászidegemre nehezedő nyomást. Cam képessége, hogy szembeszállt
a démonaival, inspiráló volt, és nekem végre sikerült szembeszállnom az
enyémmel, és visszatereltem magam a kórházba. Ez nem jelentett megoldást, csak
egy újabb darabkája volt a fájdalmaim kirakósának, de pozitív lépés volt a
gyógyulásomhoz vezető hosszú úton. Cam ott volt, amikor elaltattak, és ott
volt, amikor felébredtem, az egész családommal együtt, akik odakint
tébláboltak.
Pár hétig hanyatt fekve feküdtem a házban, lassan
mozogtam, és a tűztörténeti tananyagból a lehető legtöbbet foglalkoztam, és
néhány nappal ezelőtt a gyógytornász bejelentette, hogy nincs szükség rá, hogy
felügyelje a foglalkozásaimat, és elengedhetnek a saját felelősségemre. Volt
egy listám a gyakorlatokról, volt, ami fájt, volt, ami nem, de a lényeg az
volt, hogy amikor sétáltam, vagy aludtam, vagy lélegeztem, a fájdalom nem volt
akut. Még mindig nem vezetett olyan energikus szexhez, mint ahogyan azt
elképzeltem, de a tegnap esti szeretkezéstől olyan csillogó szemű és szerelmes
lettem, hogy ez a mai napra is követett, és azt jelentette, hogy Cam rengeteg
csókot kapott.
Finn és Micah legnagyobb undorára.
– Oké? – kérdeztem Camet, miközben
megigazította a nyakkendőjét. A nyár San Diegóban volt a legbrutálisabb, de ő
elhatározta, hogy nyakkendőt visel az új öltönynadrágjához és a világos inghez,
hogy hivatalosnak tűnjön. A Ringwoodnál dolgozott, és egy másik, a Ringwood
hátterében álló projektre váltott, és az egyszemélyes cége az alapoktól fog
növekedni. Néhány munkát az interjú miatt kapott, néhányat pedig szájbeszéd
útján, de akárhogy is, jól ment neki.
– Mi van, ha ez megint mindent felkavar? – kérdezte
tőlem a tükörben.
– El kell hinnünk, hogy ez már tegnapi hír.
Újra felsóhajtott.
– Készen állsz? – kérdeztem.
– Amennyire csak lehet – motyogta undorodva.
Megigazítottam a nyakkendőjét, majd megcsókoltam.
– Akkor gyere.
Finn és Micah már a teherautónál vártak, nem a
csilli-villi pirosnál, amit Nick adott kölcsön
Camnek, hanem egy régi, ütött-kopott teherautónál, amit Cam a saját pénzén
vett. Rengeteg szabadidejét azzal töltötte, hogy felújítsa, és a motorját
bütykölte, és eljutott vele A-ból B-be, és ez volt minden, amit akart.
Visszafizette Nicknek a bérleti díjat is, még ha Nick eléggé hangoskodott is
emiatt, de Cam szavaival élve, jól akart indítani.
Korán odaértünk Ringwoodba, és leparkoltuk a
teherautót, a fiúk elrohantak, hogy megkeressék Bernie-t, amit ünnepi sütinek
hívtak, és így én és az emberem a kapun belül álltunk, készen arra, hogy
besétáljunk abba, amiről tudtam, hogy egy nagy meglepetés buli lesz. Persze Cam
ezt nem tudta, feltételezte, hogy Nick és néhány másik adománygyűjtő lesz, de
amit nem tudott, abba nem halt bele.
– Mindig emlékezz, hogy szeretlek – nyugtattam
meg, de ő összeszűkítette rám a szemét.
– Miért így fogalmazol?
– Csak a biztonság kedvéért.
– Milyen esetben? Mit csináltál?
A legjobb ártatlan arckifejezésemet öltöttem
magamra, amit ő azonnal átlátott, majd megcsókoltam, mielőtt még több kérdést
tehetett volna fel.
A csók mindig bevált.
* * * *
Cam
– Meglepetés! – A nagy csoport egyszerre
kiáltott fel, amikor befordultunk a sarkon. Mindenhol transzparensek voltak, és
úgy nézett ki, mintha egy partidíszítő bolt hányta volna le az épület új
szárnyát. Egyszerűen tudtam, hogy
Adam készül valamire, de azt hittem, hogy ez egy grillparti, vagy néhány srác
találkozója, nem pedig egy teljes körű rendezvény.
– Szóval ezért volt a csók – motyogtam
Adamnek, aki rám mosolygott azzal az ártatlan mosolyával, amit annyira szerettem.
Megütötte a könyökömet, aztán megzavarodott, amikor Cap táncolni
kezdett körülöttünk, így nekem kellett megközelítenem a csoportot, benne
Nickkel, az egész családjával, Leóval, Seannal, Erickel, partnerekkel,
gyerekekkel, a hatvanhármas állomás embereivel, zsarukkal, akiket a
grillezésről ismertem, a Ringwood személyzetével és egy csomó gyerekkel. Nem is
beszélve néhány újságíróról, akik ott lézengtek az oldalukon, valamint helyi
méltóságokról. Ez volt az igazi.
A nyilvánosságtól való félelmemet elhessegetve
körbejártam, kezet fogtam, beszélgettem az építkezésről és a béke apró
zugairól, amelyeket az emberek párnákkal és könyvekkel találtak. Néhány gyerek
máris jó hasznát vette az egésznek.
Nick sarokba szorított, egy fiatal lány a vállán,
szemei tágra nyíltak, ajkai mosolyra görbültek. – Ő Teegan, az új barátom – jelentette
be, és segített neki lemászni. Ez nem neki való hely lett volna, nála idősebb
gyerekeknek tervezték, de a lány bemászott a párnafészekbe, és hátradőlt, a
plafont bámulta, ahol egy kristálycsillag lógott, és prizmákat mozgatott a
falon, ahogy forgott. Leguggoltam mellé.
– Szia, Teegan – motyogtam, de nem vett
tudomást rólam…még csak rám sem nézett.
– Nem hall – magyarázta Nick – veleszületett
halláskárosodás. – Szomorú voltam a kisgyerek miatt, aki nem hallja majd a
körülötte lévő világot, de elmosolyodtam, amikor a hasára gurult, és pufók
lábaival rugdosott. – Itt van a nevelőszüleivel, és én most végigcsinálom az
örökbefogadás folyamatát.
Valahogy nem lepődtem meg, magamhoz húztam egy
kínos ölelésre.
– Hát persze, hogy így van.
– Ezt akarom tenni, ez az, amiről Dannyvel
mindig is beszéltünk.
– Örülök neked.
– Minden rendben lesz, úgy értem, rengeteg
papírmunka és megbeszélés van, de remélem, hogy mindkettőnknek jól megy.
Kiemelte a fészekből, és gyönyörű mosollyal
nézett rám, miközben Nickbe kapaszkodott, aki olyan szeretettel bámult rá, hogy
tudtam, a legjobb barátom már elvesztette a szívét miatta.
– Hát itt bujkálsz – jelentette be Adam, és
Nick rám kacsintott, amikor távozott. – Szeretnék mutatni neked valamit. – Megcsókoltam,
amint ezt mondta, mert az összes olyan reakcióm megvolt, amit általában adnék,
ha ezeket a szavakat mondja, és ő belevigyorgott a csókba. – Ne itt.
Berángatott az üres konyhába, a kézzel készített szekrényekkel
és csillogó felületekkel, és az egyik oldalon lebzselő Finn-nel, aztán megállt,
és kinyújtotta a kezét.
– Finn, ide tudnál jönni egy percre? – Finn
átment, majd Adam felém nyújtotta a kezét. – Tudnál segíteni?
– Persze, de miben?
– Szükségem van... várj egy kicsit. – Kinyújtotta
a kezét, a pultnak támaszkodva egyensúlyozott, és rájöttem, hogy párnák vannak
a padlón, és hogy leereszkedik, hogy letérdeljen.
– Jézusom, Adam, mit csinálsz?
Nem válaszolt, csak lassan leereszkedett, aztán
felnézett rám, miközben a zsebében kotorászott, és előhúzott egy dobozt.
– Cameron Bellamy, szeretlek. Ha Finn
szerint is rendben van, hozzám jössz?
Finn rólam Adamre, majd ismét rám pillantott. – Persze.
Most már mehetek, van fagyi?
– Igen – mondtam. – Szeretlek Finn-Bar-Boodle-Bod!
– Apaaaaaa – nyafogta, de vigyorgott, majd
erősen átölelt, majd aztán Adam nyakát is átölelte. Szó nélkül távozott, én
pedig ott maradtam a köztünk lógó kérdéssel. Leguggoltam, hogy egy magasságban
legyünk, és kivettem a dobozból a gyűrűt, egy egyszerű aranygyűrűt, éreztem a
súlyát a tenyeremen. Ez jelentett nekem mindent, mindazokat a dolgokat, amiket
a Graeme-mel való kapcsolatomtól akartam, megosztani, együtt apák lenni,
családot alapítani, talán még gyarapítani is, ahogy Nick tette Teegannel.
Készen álltam az újrakezdésre?
– Szeretlek – mondta Adam. – Amint lehet,
gyere hozzám, Cam. Hogy ez még valóságosabb legyen, mint amilyen már most is?
És itt, ezen a gyönyörű helyen, amely összehozott
minket, a munkával, amelyet annyi szeretettel hoztam létre, könnyű volt
számomra egy örökké tartó jövőt látni. Így hát összecsuktam az öklömet a gyűrű
körül, majd odahajoltam egy csókra.
– Igen.
Ez volt a legkönnyebb dolog, amit valaha mondtam.
VÉGE
Köszönöm!
VálaszTörlés